Nagyon aggódtam. Nem csak amiatt, hogy Flora félreértette az
egészet reggel, de amiatt is, amit Adam mondott. Mégis hogy értette azt, hogy
majd ő rendbe hozza? Mégse eredhet Flora után a városba… azonnal felismernék.
És nem csak Adam-et, Flora-t is. Ha pedig egy paparazzi lefotózza őket, nem
lábalnak ki egykönnyen a botrányból, az tuti. Szegény Adam… már így is éppen
elég gondja van a magánéletében, erre még az én ostoba barátnőm miatt is
aggódnia kell… Szerencsémre a reggeli gyors gondolkodásom miatt, most nem kell
még a munkával is foglalkoznom… így egy kicsit összeszedhetem a gondolataim és
kigondolhatok valamit arra az esetre, ha Adam terve nem válna be. Úgy éreztem
szükségem van egy jó adag zöldteára, ezért a konyhába mentem és felraktam
forrni a vizet. Éppen meggyújtottam alatta a gázt, amikor megszólalt a
telefonom. Gyorsan megkerestem és felvettem.
-
Igen,
tessék?
-
Én
vagyok az. Ne aggódj, elrendeztem vele a dolgokat. Ha a sejtésem nem csal, hamarosan
ott lesz nálad… - kis szünetet tartott – Mondjuk most.
Éppen mondani akartam neki, hogy ez mekkora hülyeség, amikor
valaki kopogott az ajtón. Hitetlenkedve indultam el felé, és kinéztem azon a
kis „kukucskálón”. Igaza volt, tényleg Flora állt az ajtó előtt.
-
Mégis
honnan tudtad? És mit mondtál neki? – kérdeztem gyanakvóan.
-
Most
ne velem foglalkozz! Egyébként is a végeredmény a lényeg – mondta nevetve.
-
Igaz-igaz.
Köszönöm, hogy segítettél…
-
Ez
csak természetes, hiszen én kavartam a bajt.
-
Oh,
tényleg –válaszoltam kissé gunyorosan – Akkor most már kvittek vagyunk.
-
Ahogy
akarod. Akkor szia…
-
Várj!
– szóltam bele a telefonba gyorsan – Még egy utolsó kérdés!
-
Hallgatlak.
-
Ma
estére is számítsak rád?
Nem válaszolt… először azt hittem, hogy nem is fog… majd halkan,
szinte alig hallhatóan válaszolt…
-
Nem
szívesen megyek haza… ha elment, hívj fel – azzal letette a telefont.
Gyorsan a
zsebembe csúsztattam a telefonom, majd kinyitotta az ajtót. Flora
lesütött fejjel állt odakint.
-
Gyere
be – intettem, ő pedig besétált mellettem, de nem nézett rám.
Bement… Pontosabban bevánszorgott a
konyhába és leült az egyik székre. Követtem őt, majd két csészébe kávét
töltöttem és az egyiket odanyújtottam neki. Elfogadta és egy nagyot kortyolt
belőle, gondolom azért, hogy erőt merítsen… majd lerakta a csészét és végre rám
nézett.
-
Sajnálom…
Hát mindenre számítottam, csak erre nem…
Adam mégis mit művelhetett vele?
-
Sajnálom,
hogy olyan gyerekesen viselkedtem – folytatta egy mély levegővétel után –
Sajnálom, ha megbántottalak téged, vagy Adam-et… Nem akartam, csak egyszerűen
annyira…
-
Féltékeny
voltál? –vágtam a szavába.
Csodálkozva nézett rám, majd helyeslően
bólintott.
-
Igen,
féltékeny voltam… rád. Eddig nem zavart, akárhány kapcsolata volt, mert azokat
az emberek nem ismertem… erre te még csak nem is szereted, mégis nálad találom
őt…
-
Itt
álljunk meg egy pillanatra. Nem azt mondtam, hogy nem szeretem őt, mint embert,
vagy zenészt. Se azt, hogy nem szeretem a zenéjét. Egyszerűen azt mondtam, hogy
én nem IMÁDOM, úgy, mint te –pontosítottam.
-
Igaz,
sajnálom…
-
Az
Isten szerelmére ne hajtogasd már folyton, hogy sajnálod – kiáltottam rá
dühösen.
-
Sajnálom
– makogta újra, majd rám nézett és mindkettőnkből kitört a nevetés.
Nem haragudtam rá… sohase… egy pillanatig
se… Csak aggódtam, hogy mi lesz a barátságunkkal. De most már minden rendben
van…
-
Akkor
nem haragszol? – kérdezte könnyeit törölgetve.
-
Sose
haragudtam rád – mosolyogtam rá, de ekkor megszólalt a telefonja, ő pedig nagy
kutakodás után végre felvette.
-
Igen?
-
Mégis
hol vagy, főnök? – hallatszott egy dühös hang a vonal másik feléről – Azt
mondtad egy kicsit késel, de mindjárt itt az ebédidő! Te vagy a tervező, told
ide a segged!
-
Jó-jó,
megyek már – pattant fel a székről és legközelebb már csak azt hallottam, hogy
csapódik mögötte a bejárati ajtó.
Elmosogattam a két csészét, majd újra
elővettem belőle a mobilom, és visszahívtam őt.
-
Most
ment el – szóltam bele.
-
Tudom
– ekkor megszólalt a csengőm – Beengedsz?
Az ajtóhoz siettem és kinyitottam. Tényleg
ő állt ott, kezében a telefonnal és rám mosolygott. Én pedig gondolkodás nélkül
a nyakába ugrottam.
-
Köszönöm
– súgtam neki, szinte már nevetve.
